Mikor eljön a naplemente,
Kiülök magányosan az erkélyemre.
Tűnődve nézelődöm a távolban,
És elkalandozok a tájban.
Madarak csicseregnek a fenyőfán,
Én pedig figyelem őket elkalandozván.
Magányomban társul hívom a füzetem.
Kinyitván a gondolataimat firkantom bele.
Kirajzolódni látszik egy pillangó,
Ki szorgosan lovagolja a szelet.
Keresi a leszállási lehetőségeit,
De mindig kitaszítja valaki.
Végül fáradtan talál egy magányos ágat,
Ahol eleresztve szárnyait pihenhet órákat.
Nyugodtságot színlelve csapkod aprókat,
Ám jól tudja,nem maradhat sokat.
Úgyis kitaszítja valaki,
És a végén magányosan köt ki.
Ismét útra kel,hisz tudja
Senkinek sem felelhet meg úgy,ahogy akarja.
Távolabb a papíron,
Felismerek egy árnyékot.
Keresi a kérdések válaszát,
De valahogy nem talál megoldást.
Csak a hideg éjszakát érzékeli,
Ami lassan engem is beterít.
Távolba meredve márcsak a sötétet látom,
És magamat már az árnyékban találom.
Érzem a hideget és a kétségbe esést.
Érzek minden érzelmet,
Amit csak megélhettet.
Elragadott a sötétség,
És vele együtt a tehetetlenség.
Fulladozva a gondolataimban megyek vissza a lakásba,
Magam mögött bezárom az ajtót, minden sötétséget kizárva.
De az úgy követ, mintha hozzám lenne láncolva,
És folyamatosan suttogja a vészjósló gondolatokat.
Lehúnyva szemem előjönnek az emlékek,
Melyek a meleg hatására egész kellemesek.
A gondolatok a madarakra terelődnek,
Olyan gondtalanok és vakmerőek.
Ahogy a naplemetében repülnek,
Szabadnak érezhetőek.
Én is egy akarok lenni közülük,
Csak repülni és boldog lenni.
